Nyolc év rabmunkán a Szovjetunió vorkutai lágerében 1945-1953

Muszáj beszélni újra a Gulagról és a Holokausztról, mondhatnánk ez lelkiismereti kötelesség.
A háború utáni években egészen az ötvenes évek első feléig számtalan megrázó memoár, visszaemlékezés, beszámoló jelent meg könyv alakban a Holokauszt borzalmairól.. Hitetlenkedve, kételkedve olvastunk az iszonyatot. Ilyen nincs, nem lehetséges – vélekedtünk.)   Aztán éppen ezeknek a műveknek (könyveknek, dokumentum filmeknek) a hatására borzongva  ismertük meg a részleteket , és  azóta is évente ismétlődő közösségi visszaemlékezések révén a médiumok jóvoltából is jól ismeri az egész ország a Holokauszt szörnyűségeit. Azért is megrendülten vettük tudomásul, mert kiderült, hogy a zsolcai izraeliták közül – a hivatalos kimutatás szerint – 47 áldozata lett a holokausztnak (nők, gyermekek, felnőttek egyaránt).
Viszont különös titkolódzás fedte azt, hogy mi történt itt Magyarországon a háború utolsó szakaszában. Egészen a „rendszerváltásig” tiltás övezte ennek az időszaknak igaz történetét, megismerését.. Azt, hogy mit követtek el a harcok során és után a szovjetek itt  Magyaroszágon a magyar civil lakosság ellen (keresztények és izraeliták ellen egyaránt) arról évtizedekig hallani sem lehetett. Csak a „rendszervázáskor ” és után jelentek meg Für Lajos, Stark Tamás, Gosztonyi Péter tudós kutatók cikkei majd könyvei. Hozzájuk csatlakozott az utóbbi évtizedben – a jeles magyar-amerikai Várdy professzor házaspár.
E kutatók munkáiban közölt a háború áldozatairól szóló országos adatokat, kutatási eredményekből tudtuk meg a háborús szörnyűségekből. Azt, hogy egymillió ember lett az oroszág vesztesége, melynek nagyobb része nem a harci események nyomán pusztult el, hanem a náci illetve a szovjet hadsereg civileket (keresztényeket és izraelita vallásúkat) ért atrocitásai, elhurcolási, emberiség elleni bűntettei következtében.
Csak a rendszerváltásnak nevezett fordulat után kezdtek feltűnni a memoárok, visszaemlékezésekben vagy helytörténeti munkákban megszólaltatott túlélők. E munkák, amelyek részletekbe menően tárták fel a szovjetek által elkövetett gazságokat, embertelenségeket, melyek a nácikhoz (más néven nácik, nemzeti szocialisták vagy fasiszták) hasonlóan – fittyet hányva minden nemzetközi jognak és megállapodásnak magyarok ( nők, férfiak, fiatalok) százezreinek halálát okozták.
Eleinte éppen olyan hitetlenkedve, tamáskodva, de nagy érdeklődéssel fogadta a „közönség” ezeket az írásokat, mint annak idején a németek népirtásától, a Holokausztról szóló könyveket.
Különösen  Felsőzsolcán, ahol a rendszerváltásig csak annyit tudott az itt élő lakosság, hogy a „felszabadulás” éjjelén a szovjetek kb. 200 civil férfit összeszedtek és a Szovjetunióba hurcoltak (E kétszázból 160 lehetett zsolcai, a többi idemenekült zsidó  valamint más községekből való férfi).. De hogy miért, mi lett velük, hol vannak, hol voltak, élnek-e vagy hallnak, senki nem tudta, legfeljebb csak azt, hogy sokan haza jöttek 1-2-3 év múlva. Hivatalosan évtizedeken át sem adatot, de még utalást sem lehetett hallani erről a tragédiára.
Csak az 5O. évfordulóra ( 1994) készített dolgozatom (A front alatt) fedte fel a szörnyű valót, hogy az zsolcai illetőségű elhurcoltak közül  145 férfi került ki a GULÁGra, a rabszolga táborokban táborokba, ezekből 49  fiatal férfi lelte ott a  halálát  Annyian,mint az német haláltáborokban zsolcai izraelita.
A tudós kutatók szakkönyvei mellett, több kiváló könyv, ismertetés látott azóta is napvilágot: Szebeni Ilon két kötetes riportgyűjteménye. Ártva Erzsébet- Pozsonyi József: Deportáltak( 1989), Adorján Sándor: Halál árnyékában,( 1993) Rózsás János, Guláglexikon, Leventesors, és a saját dolgozatom  a már említett A front alatt valamint a legutóbbi Szekeres Imre Gyula: Nyolc év rabmunka a Szovjetúnió vorkutai lágerében 1945-1953 című.
De ezek a művek támogatás hiányában igencsak sanyarú gazdasági körülmények között, a médiáktól, hivatalos szervektől elhallgatottan jöttek létre és terjednek néhány száz példányban. A hivatalos szervek tartózkodása, elutasítása eredményezi azután, hogy a felnövekvő nemzedékek máig sem ismeri a szovjetek által  a magyarságra mért tragédia okát, részleteit, következményeit.
Szekeres Imre Gyula műve, melyet, bár először 1996-ban adtak ki, de csak most került el az Örökséghez. Az Örökség szerkesztői, akik – tekintettel a zsolcai tragédiára, az elhurcolásokra – mindig is előszeretettel adtak helyt a háborús rettenetek leírásának (a holokausztnak éppen úgy, mint a Gulág szörnyűségeinek), most néhány részlettel szeretnénk e rendkívüli könyv értékeire, mondanivalójára felhívni az olvasóink figyelmét.
Szekeres Imre Gyulát már a háború vége után 1945 augusztusában Magyarországon, mint civilt a cséplőgéptől vitte el a szovjet katonai hatóság. Elhurcolták Temesvárra, ahol több levente társával együtt néhány napos „kihallgatás” után tárgyalás nélkül 3 szovjet tisztből álló „hadbíróság” előtt a tolmács kihirdette az ítéletet: 15 év „szovjet munkatáborokban” (Szibériában) letöltendő börtönbüntetésre ítélte a bíróság  teljesen ártatlan  18 éves fiatalt. Ugyan így még százakat, és máshol a szovjetek hatókörében tízezrével küldték 15-20-25 évre Szibéria haláltáboraiba magyarokat és más nációt.
Magyarországról a szovjet „hadifogolytáborokba küldött személyek 52 százaléka katona volt, a 48 százaléka pedig válogatás nélkül összefogott polgári személy, nők, férfiak” Palátshy Rezső: Fehér könyv. (Közli Rózsás János Leventesors,.2005 év105,lap)
Mi volt a „bűne” Szekeres Gyulának? Hogy leventeként front elől az ország közepéről nyugatra menekített vállalatát követte Magyarország nyugati határig, itt kapott párhetes katonai kiképzés, amelyen felkészítették a front mögötti harcra is, de soha sem vett rész semmiféle harci cselekményben. Egységével vonulgatott nyugatra Ausztria területén, ahol is egy osztrák gazda fogadta fel gazdaságába, és itt ment fölötte át a front, ahonnan kalandos út után szerencséses hazaérkezett lakóhelyére, Hódmezővásárhelyre 1945. május 14-én.
Ezután 4 hónapra kezdődött élete nagy tragédiája, amikor is augusztus közepén a cséplőgép mellől elhurcolják az oroszok, majd megjárja a poklokat a szibériai Vorkut „haláltáborából” 8 és fél év múlva térhetett haza.
Erről szól ez a különös, kitűnő, jól megirt, izgalmas könyv. Különös, mert bár hasonlatos a többi túlélő memoárjához, mégis más. Magával ragadó őszinteséggel beszél a súlyos, életveszélyes állapotokról, hidegről, az éhezésről, a köztörvényesek halálos terrorjáról, a táboron belüli lopásokról, rablásokról, gyilkosságokról, mert gyilkosság volt az, amikor az utolsó meleg ruhadarabjaiktól, napi élelmüktől fosztották meg a szerencsétlen „politikai” rabokat a tábort terrorizáló orosz köztörvényes bűnöző bandák.
Mégis a könyv minden oldalon átsugárzik valami eredendő emberi tisztesség. Az ártatlanság tudata. Az istenfélő, Istent tisztelő, embertársait szerető szerző krisztusi alázattal tűri a gonoszságokat, a megpróbáltatásokat, és 8 év alatt csak jót tett, ha lehetősége nyílott rá. Ember volt az embertelenségben. Ő is úgy véli ezért segítette haza az Isten. Az olvasó meg azt látja, hogy tisztessége okán került feljebb és feljebb a tábor „ranglétráján” a halálra ítélt páriából előbb megtűrt konyhai takarító majd szakácssegéd, szakács, a háromezres tábor főszakácsa, sőt a jó szándékú táborparancsnok „javaslatára”, parancsára éveken át a tábor nyugalmát biztosító élelmezési „vállalkozó” lesz, miközben soha semmit magának el nem tesz, nem vesz el. Viszont „törvényesen” a tábor 6- 8 magyarjának és más barátainak kisegítő munkaalkalmat teremt a konyhán, melyek révén erejüket, életüket megmentő plusz élelemhez jutottak.
Erről szól a könyv, meg arról, hogy a tisztesség, a tiszta erkölcs, az embertársak tisztelete, szeretete hegyeket mozdíthat, halálra ítéltek ezreinek formázza át, növeli meg életbemaradásuk esélyét.

Zsiros Sándor